Keressük az ideált...

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért találják meg a párjukat olyan nehezen az emberek.
A hétköznapokban mindenki el van foglalva a saját gondjaival, a munkájával, nem tudunk egyik napról a másikra élni (legalábbis a többség nem ilyen).
Másrészt a párkeresők (most nem a sklapvadászokról és társaikról beszélek, hanem a valódi társkeresőkről) sok esetben egy álomképet kergetnek. Több olyan pasival (írhatnám azt, hogy férfi, fiú, srác, úriember stb. de most maradjunk a pasi kifejezésnél, mivel ebbe minden hímnemű belefér) leveleztem, akik elképzeltek maguknak egy ideált, és attól nem akarnak eltérni. Pedig a tökéletes, ideálnak megfelelő személy megtalálására valószínűleg 1% esély van, sőt lehet, hogy annyi sem. Sok esetben ráadásul ez az ideál a külsőségekben mutatkozik meg, pedig mindenki tudhatja, hogy a hétköznapokban sajnos nem az számít, hogy az ember lánya mekkora műszempillákat tud rezegtetni, hanem az, hogy társként tud részt venni a mindennapokban. Sőt ha megöregszünk, akkor aztán végképp nem a külső fog számítani.

Nem tagadom, nekem is van egy ideálképem, de eddigi életemben mindig hajlandó voltam megalkudni a boldogságért cserébe. Lehet, hogy rosszul tettem, viszont sohasem voltam magányos. Szerintem a magány megkeseríti az embereket, s előbb-utóbb már foggal-körömmel akarnak maguknak párt találni, ezt pedig negatív kisugárzásként jelenik meg.